A Vérfarkasok ősi lények. Külsejük akár egy farkasbőrbe öltöztetett emberé ám természetfeletti erővel bírnak. Mind fizikailag, mind mentálisan az ember felett állnak. Kommunikációjuk több elemből adódik össze. Ajkukkal képesek emberi szavakat formálni, képesek megértetni magukat a farkasok nyelvén, valamint egymásnak akarattal gondolati üzeneteket/képeket vetíthetnek át. Nem ritka köztük a lélekvándorlás sem. Egyes vérfarkasok akár több ezer éves lelket is őrizhetnek.
Békés lények, Írország vidékén élnek. Egyetlen egy ellenségük van csupán, az ember. A két faj közt ősidők óta harc dúl a túlélésért. Tekercsek, melyeket vérfarkasok vetettek papírra, bizonyítják, hogy az emberi klán zúdította két népre a háborút. Emberi kéz tehát véget vethet neki...
Vince
Mély lélegzetet vettem. A leheletem pamacsként tört utat tőrhegyes fogaim közt. A csukja tökéletesen árnyékolta az arcom. Felnéztem a teliholdra és elmosolyodtam, csak úgy farkas-mód.Léptek zaja csapta meg érzékeny fülemet. A levegőbe szagolva éreztem az emberek bűzét. Dárdám hűséges társként pihent mellettem a sziklának támasztva melynek rejtekében a poros földutat lestem. Oldalra pillantva találkozott a tekintetem egy hatalmas ezüst bundájú vérfarkas sötét szemeivel. Alig észrevehetően bólintottunk egymás felé majd a fegyveremért nyúltam. Akár puszta kézzel is szétszaggathattam volna a nyomorultakat, de tartottam magam annyival műveltebbnek ezektől az emberektől, hogy tisztességesen, fegyverrel szálljak szembe velük.
Amint az első csapatokat megláttam közeledni, hátravetettem a fejemet. Torkomat az ősi hívószó hagyta el, egy mélyről jövő vonyítás. Az emberek azonnal a kardjaikhoz kaptak. Klánom harcosai szinte kirobbantak az erdőből. Magas farkastestük keveredett a jóval kisebb emberek tömegével. Mielőtt futásnak eredhettem volna, egy magas, még vérfarkas szemmel is tiszteletre méltó, termetű férfiú kapta el a tekintetem. Habár ember volt, igazán ádázul küzdött.-Menj!-az emberek vezetője elkapta az ifjú karját és egy szintén hatalmas ló felé taszította.-Tűnj el innét!
A fiú egy pillanatig habozott majd felpattant a hátasra és vágtatni kezdett abba az irányba amerről jöttek. Utána vetettem magam, de ekkor egy nyurga, fekete bundájú vérfarkas leelőzött.
"Elkapom őt, Apám!"-suttogta a fejembe a farkas. Lelassítottam és figyeltem ahogy egyetlen lányom lassan beleveszik a sötétségbe.
"Vigyázz magadra Aideen!"-prüszkölve fordultam meg és azzal a lendülettel felszúrtam egy férfit a dárdámra. Vicsorogva vetettem be magam falkatársaim közé. Minden porcikám arra vágyott, hogy elpusztítsa a népemet veszélyeztető fenyegetést...
Aideen
A talpam nem csapott semmi zajt ahogy futottam. Még kiskoromban édesapám megtanította, hogyan lépjek úgy, hogy semmiféle zörej ne hallatsszon. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, hogy beérjem a menekülő embert. Jóval előttem volt. Válla fölött hátranézve ellenőrizte a távolságot köztünk. Kivillantottam a fogaimat, jelezve, hogy nem adom fel. Kék szeme az enyémbe fúródott. Láttam rajta, hogy legszívesebben visszafordulna harcolni, de valami megakadályozta benne. Gyorsítottam a tempón, hogy minél hamarabb rávethessem magam.A Hold ezüstös ragyogásba vonta körülöttünk a tájat. Alattam az árnyékom úszott a porban. Versenyt futottam vele, hogy legyőzzük a távolságot. Orromba a ló félelmének és erejének szaga kúszott, az ember azonban csak nyers harc illatát hordozta magán. Ez felforralta a véremet. Úgy éreztem egyenlő ellenfél lesz. Hatalmas ugrásokkal szeltem át a köztünk lévő távolságot míg végül már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Elrugaszkodtam a talajtól, hogy rávessem magam. Ekkor azonban oldalra dőlve lecsúszott a nyeregből és elengedte a lovat. Dühösen vicsorogva löktem el magamtól a fekete csődört és szembe fordultam a férfival.
-Gyere csak, te bestia!-előrántotta a kardját és maga elé kapta. Kimért léptekkel közeledtem felé.
-Ugye tudod, hogy meg fogsz halni?-halkan ejtettem ki a szavakat, figyelve, hogy mit reagál. Hátravetett fejjel kacagott. Szemem a torkára siklott. Vajon milyen lehet a vére?
-Majd meglátjuk vérfarkas!-tisztelete kifejezéséül meghajolt előttem ezzel jelezve, hogy elismeri az erőmet. Viszonzásul meghajtottam a fejemet. Az erő szétáradt izmaimban ahogy kerülgetni kezdtük egymást. Szőke haján csillogott a Hold fénye. Kék szeme éber volt, de nem tükrözött gyűlöletet mint a többi ember tekintete. Ez meglepett, de nem volt időm, hogy túl sok figyelmet szenteljek neki. Amint elég közel kerültünk egymáshoz, hogy magas árnyéka a lábamra vetüljön, előre vetettem magam. Hátra lépett egyet és kardja markolatával a fejemre sújtott. Visszaléptem és megráztam magam. Az ütés helye lüktetni kezdett. Farkasszemet néztem vele. Még egy ilyen hiba és levágja a fejemet. Jobban kéne figyelnem!-korholtam magam.
-Tudod, az az igazság, hogy nem teljesen értem mit is csinálunk.-szavai megállásra késztettek.
-Mi megvédjük magunkat, ti?-vetettem oda foghegyről.-Csak jöttök és pusztítotok. Minden telihold alkalmával.
Megtorpant és földbe szúrta a kardját. A szeme lehetetlen bátorságot tükrözött. Ostoba cselekedetével ellentétben, tekintete egy cseppnyi őrültséget sem hordozott. Kezdtem teljesen összezavarodni.
-Vedd fel a kardod!-utasítottam.
-Nem.-hangja kimért és hűvös volt.-Ölj meg ha akarsz.
-Nem küzdök fegyvertelenekkel.-ráztam a fejem.
-Akkor ne...-vont vállat és visszacsatolta a derekára a kardot.-De én nem harcolok veled!
-Mégis miért nem? Ehhez értetek, nem?-hangom gúnyos volt.-Erre születtél ember...
-Na és te?!-kérdezte miközben leült egy alacsony sziklára. Figyelmesen nézett miközben a tőrével játszott. Oda sem figyelve dobálta a levegőbe, egyszer sem kapta el rossz helyen.-Te mire születtél?-mutatott rám a fegyverrel.-Nézz magadra! A fogad nem arra való, hogy füvet legelj, a karmaid sem gyümölcshámozásra teremtek. Ugyanolyan ragadozó vagy mint egy farkas.-erre előre vetettem magam és ledöntöttem a szikláról. Dühösen néztem szikrázó szemeibe. Lágy mosolyt küldött felém.-Látod? Tudod miért támadunk rátok?
Karmaim a húsába vájtak ahogy a földhöz szegeztem. Észre sem vettem, hogy ugrás közben beleszaladtam a fegyverébe. Megráztam a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs.
-Mert félünk.-adta az egyszerű választ. Felhorkantam és kivicsorítottam borotva éles fogaimat. Az arcunk csak centikre volt egymástól.
-Hogy ti féltek?!-kis híja volt, hogy nem nevettem fel. Épp folytatni akartam mikor a gerincembe éles fájdalom hasított. Hátrakaptam a fejemet. A Hold már jócskán lefelé vándorolt az égről.
-A fenébe!-szitkozódtam hátratántorodva. Összerándultam a fájdalomtól. A férfi felugrott a földről és sebeivel nem törődve lépett közelebb hozzám. Körmeim a combomba fúródtak, megpróbáltam visszafojtani a kiáltásom. A tűz a gerincem tövénél kezdődött és végigszáguldott minden egyes csontomon.
-Ez az amire gondolok?-kerek szemmel bámult rám.-Még soha nem láttam átváltozás közben a fajtádat...
-Jó szórakozást.-nyögtem miközben térdre zuhantam. Hátam ívbe feszült amint elroppantak a csontjaim, hogy összehúzódjanak. A felbukkanó Napfény égette a bundámat. Lehunytam a szemem és a reszketésre összpontosítottam, hogy elterelje a figyelmem arról, hogy épp most tört össze a testem minden csontja...
Vége van...-ez a gondolat hűsítő balzsamként futott végig meztelen bőrömön. Lassan kinyitottam a szememet. A férfi még mindig ugyanott állt ahol negyed órával ezelőtt is. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarba jött-e vagy arcát a hajnal pír festette halvány rózsaszínre? Levette a köpenyét és a vállamra terítette.
-Miért nem öltél meg?-kérdeztem amint szóhoz jutottam.-Meg volt rá az esélyed...
-Miért tettem volna? Te sem bántottál...
Nehézkesen feltápászkodtam és ismét végig néztem rajta.
-Különös vagy.-állapítottam meg. Emberi szemmel azonnal feltűnt, hogy jóképű férfi. Kár, hogy csak egy halandó...
-Te sem vagy épp mindennapi.-válaszolt karba font kézzel.-Hogy hívnak?
-Aideen Murphy...
-Na ne! Az apád a klánvezér?
Válaszképp bólintottam. Felkaptam a fejem mert ismerős szagot hozott a szél.
-El kell tűnnöd!-közöltem rémült hangon. Valami bennem nem akarta, hogy ez az emberférfi meghaljon.
-Miért?
-Jönnek.
-Látlak még?-lépett közelebb ahelyett, hogy sarkon fordult volna.
-Két nap múlva, éjfélkor, ugyan itt! Ne késs!-taszítottam az ellenkező irányba.-Te is megöltél engem és én is téged! Futás!-még egyet löktem rajta majd megfordultam és visszarohantam az úton arra amerről jöttem.
Vince
Bár tudtam mire neveltem a lányom, mégis volt bennem némi aggodalom amint a keresésére indultunk. Nagyot dobbant a szívem amint láttam közeledni az úton. Háta görnyedt volt, lábszárán vér csorgott lefelé. Testét csupán egy piszkos köpeny fedte. Szeme fáradtan pillantott rám.
-Sikerült.-gyenge mosolyt küldött felém.
Szívemet büszkeség és tisztelet öntötte el. Sikerült. Ezen alkalommal is megvédtük a becsületünk és a családjainkat.
Lenyújtottam a karomat és magam mögé emeltem a lóra. Testéből fáradtság illata áramlott valamivel keverve amit nem ismertem fel, vagy csak nem akartam felismerni...
***
A tábortűz vörös fénnyel lobogott. Az egész klán összegyűlt, hogy ünnepeljünk. Az Ír síp lágy sírása körülölelt minket. Sam ült egy sziklán és muzsikájával osztotta meg velünk őseink történetét. Mint mindig, megborzongtam a zene érintésétől.Lányom egy fatörzsön ücsörgött és elmélyülten tanulmányozott egy tekercset. Homlokán összeszaladtak a ráncok a gondolkodástól. Ajkát enyhén elnyitotta, pont mint az anyja, ha valamit olvasott. Lényéből színtiszta energia áramlott, akárki érezhette aki körülötte ücsörgött. Most esett át az átváltozáson és máris úgy uralta a testét mint egy harcos. Igazán büszke voltam rá.
Apám kérlek!-a mentális energia ami a fejembe vetült meglepett.-Ha nem te lennél, kezdenék zavarba jönni...
Nem bámulhatom a saját kölykömet, taknyos?-vetítettem a fejébe a szavaim.-Én vagyok a klánvezér!-bár én itt, ő pedig ott, mindketten felkacagtunk. Smaragdszemeit rám emelte egy pillanatra majd felállt és a kunyhónk felé indult. Blyth egyből felpattant és a nyomába eredt. Erős harcos volt, bár még tapasztalatlan. Egy nap talán összeházasodnak, de egyenlőre úgy állt a helyzet, hogy Aideen a háta közepére sem kívánja. Egy darabig csak néztem utánuk majd felálltam, hogy újabb darab húst vágjak magamnak. Kölykök...
Aideen
Ez a harmadik hét, hogy találkára indultam az ember-férfihez. Mint eddig is, ugyanott ücsörgött ahol szokott.-Szia.-köszöntött mosolyogva és felállt amint odaértem. Rengeteget beszélgettünk. Eleinte csak a két klán közti harcról, ám mostanában már személyesebb dolgokról is. Az idő előrehaladtával egyre jobban kezdtem kötődni hozzá míg végül fel nem lobbant a láng...
Egymásba karolva sétáltunk a holdfényben mely a napok múlásával egyre jobban bizsergette bőrömet. Lassan megint itt az idő...
-És mi lesz ha harcolnunk kell?-bukott ki belőlem a gondolat. Megállt és szembefordult velem.
-Soha, senkinek nem hagynám, hogy ártson neked!-nézett mélyen a szemembe. Két keze közé fogta arcomat és lassan közelebb hajolt.
-Bízol bennem?-suttogta. Kék szeme fogva tartotta a pillantásom.
-Igen.-motyogtam. Ajkaink lágyan találkoztak. Felsóhajtottam amint átölelt és felemelt. Lassan dőltünk le a puha fűre. Forró csókok követték egymást míg egyre követelőzőbb és szenvedélyesebb nem lett ajkaink játéka.
Ujjaim enyhén reszkettek miközben kifűztem az ingét összefogó bőrmadzagot. A ruha lesiklott felsőtestéről és halk zizegéssel a fűbe hullott. Felsőteste izmos volt és itt-ott hegek tarkították. Tenyerem végigsiklott kemény mellizmán, át a hasára majd megállt a bőrnadrág övénél.
Közben ő a fűzőm csomóival bíbelődött. Végül sikerült kibontania őket. A hűvös levegő végigsiklott melleimen amitől megborzongtam.
-Fázol kedvesem?-simított végig hüvelykujjával a mellbimbómon.-Várj, betakarlak!-egy pillanat alatt eltüntette a szoknyámat és a nadrágját. Szemünk ismét találkozott. Az övében forró tűz égett amely a kék íriszt majdnem feketévé változtatta. Bár a tekintete mohóságot tükrözött, lassan hajolt le, hogy ismét találkozzon egymással a szánk. Miközben nyelve áthatolt ajkaim közt, csípője is hasonlóképp csúszott a combjaim közé. Felszisszentem amint megéreztem magamban.
-Csst!-motyogta apró puszikat lejtve az arcomra.-Semmi baj, kedvesem, semmi baj...
Az ajkán csillogó nedvesség tudatosította bennem, hogy kicsordultak a könnyeim. Összeszorítottam a számat.
-Óvatos leszek, ígérem!-halk hangon beszélt miközben testsúlyát a karjaira helyezte.-Csak nyugodj meg! Vigyázok rád...-lassú mozdulatokkal csúszott még előrébb. Ahogy mondta, megpróbáltam még jobban ellazulni, hogy képes legyek magamba fogadni. Karjaimat a dereka köré fűztem, hogy érezzem teste melegét. Az izmok megfeszültek a hátán az erőfeszítéstől. Lágy lökései átalakították ágyékomban a fájdalmat valami eddig ismeretlen gyönyörré mely lassan az egész testemben szétterjedt. Mohón kaptam ajka után mikor ismét lehajolt egy csókra. Csípője erősen előrelendült, de ezúttal semmi mást nem éreztem csak kellemes borzongást.
-Ez az kislány!-arcát a hajamba temetve folytatta a mozgást. Öntudatlanul is felemeltem csípőmet, hogy elébe menjek a gyönyörnek amit okozott. A szám teljesen kiszáradt, ujjaim reszkettek amint végigsimítottam erős hátán. Egy ponton megálltam és körmeim a hátába mélyedtek. Úgy éreztem menten széthullok. Az energialöket amely végigáramlott a testemben olyan volt akár a villámcsapás. Ajkaim közül halk nyögés szökött ki. Éreztem, hogy megrándul bennem, ezért megijedtem. Talán túl erősen martam a bőrébe? A nyakamba sóhajtott férfias nyögés azonban nem fájdalomtól zengett. Megborongtam a hangtól és újabb hullám terített le...
***
Csak bámultuk a csillagokat. Fejem a mellkasán pihent és hallgattam szívverését. Ujjaimmal apró köröket rajzoltam a hasizmaira.-Mi lesz most?-motyogtam halkan.-Mi lesz velünk?
-Szökjünk el.-hangja olyan nyugodtan csengett mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.-Mikor a többiek csatáznak, akkor úgysem figyel ránk senki...
-De...
-Figyelj rám! Így semmi esélyünk!-ült fel, hogy rám tudjon nézni.-Nézz ránk! Mit tudunk itt tenni?-szeme haragosan megvillant, de tudtam, hogy nem rám mérges. Igaza volt...
Bólintottam miközben összébb húztam magamon a köpenyem. Tekintete ellágyult, ahogy végig nézett rajtam.
-Így nincs jövőnk és belepusztulnék ha elveszítenélek.-ujjai az arcomat érintették.-Kérlek, gyere el velem!
Felkaptam a fejem a hirtelen csörrenésre. Mintha egy őz ugrott volna ki a bokrok közül. Szívem hevesen zakatolni kezdett.
-Rendben.-ismét megcsókolt, ezúttal a lehető leglágyabban.
-Szeretlek...-suttogta.
Vince
-Hol a lányom?-kaptam el Gabe torkát és a magasba emeltem szegény fickót. A csata hevében nem vettem észre amikor eltűnt mellőlem.-Hol van?!
-N-nem tudom!-dadogott a vörös bundájú farkas. A földre ejtettem és kiléptem a kunyhó elé. A felkelő nap hatására bestia alakom egy pillanat alatt eltűnt. Szívembe ismeretlen félelem költözött.
-Nyergeljétek fel a lovamat!-utasítottam az embereimet majd visszavonultam, hogy magamra öltsem harci ruházatomat.
A szél csípte az arcomat, olyan sebesen vágtattam az emberek városának irányába. Éles szemem már kilométerekről kiszúrta a bitófát melyen két test lógott.
-Oh istenem, add, hogy ne ő legyen az!-nyögtem fel gyorsabb vágtára sarkallva lovamat. Könnyeimtől alig láttam valamit mire odaértem. Reszketve csúsztam le lovam oldalán és léptem közelebb a bitóhoz.
-Nem!-nyögtem fel reszketeg hangon. Kardom egy suhintással hasította ketté a kötelet mely a véremet tartotta fogva. Azon nyomban eldobtam a fegyvert és elkaptam a zuhanó testet. Olyan apró volt..olyan törékeny. A mellkasomhoz szorítottam a lányom. Szívemet minden egyes könnycseppel fekete düh mérgezte meg.
-Kicsikém.-ringattam a testünket.-Édes kicsikém...-a hajába temettem az arcom. Bár a teste kihűlt, a tincsek még mindig olyan selymesen puhák voltak. Felnéztem az akasztófára. A szőke férfi volt, akit talán egy hónapja "ölt meg". Ujján ezüstösen csillant egy gyűrű melybe kék követ rejtettek. Ugyan ilyet viselt Aideen is. Felordítottam amint eljutott a tudatomig a történet.
Kezemben az élettelen testtel felálltam és a lovamhoz léptem. Megdermedtem az orromba férkőző illattól. Ha lehet, dühöm ezerszeresére fokozódott az eddiginek. A test mely a karomban pihent két másik életet hordozott magában mielőtt azok a barbárok elpusztították. Nem volt kétségem afelől ki lehet az apa ezért az emberférfit is megszabadítottam. A két testet köpenyekbe csavarva emeltem a lóra. Ekkor vonta fel magára a figyelmemet a pergamen mely az akasztófára volt szögelve. Közelebb léptem, hogy el tudjam olvasni az írást.
"A mai napon áruló került a bitóra. Bernie Bellamy egy vérfarkassal kötött szövetséget, törzsünk ősi ellenségével. A törvény és a hagyományaink nevében mindkettő elfogásra került valamint azonnali kötélhalálra ítéltettek. Szolgáljon ez tanulságul mindenkinek, aki hasonló gondolatot fordítana meg a fejében..."
Fáklyát vettem a csomagjaimból és meggyújtottam. Magabiztos léptekkel indultam el a város kapujához.
-Állj meg Vince!-kiáltott rám valaki. Hátrapillantva Joey-t vettem észre. Lassan lecsúszott hátasáról és mellém lépett.-Ezzel nem mész sokra! Várd ki a teliholdat! Akkor erősebbek vagyunk!
Vérben forgó szemekkel meredtem rá.
-Pusztulást érdemelnek!-csikorogtam.-Mind!
-Tudom! De most gyenge vagy!-más a fejét vesztette volna ezért a mondatért, de ez esetben csak bólintottam.-Gyere haza! Temesd el tisztességgel a lányodat és a párját...-gyűlölni kezdtem az ember férfit akit Aideen-nel találtam. Az egész az ő hibája volt! Elcsábította a lányomat és a halálba kergette...
***
A két sír pontosan egymás mellett állt. Leguggoltam, hogy végigsimítsam a kelta keresztet. Körberajzoltam a díszes betűket és lehunytam a szemem. Két éj fekete gyertya pihent megnyújtva a keresztek tövében. Soha többet nem történhet ilyen...-esküdtem meg magamban és ezúttal még nagyobb örömmel fogadtam a telihold fényét. Beragyogta a testemet, felszabadítva az erőmet.-Sajnálom.-súgtam és hátat fordítottam a két sírdombnak. A bosszú sarkallt még gyorsabb vágtára, hogy megfizessek a mocskos fajzatoknak a tettükért. A szívem azonban olyan üres volt akár a sivatag. Soha többet...
